| Gyűjtsetek minnél több szót, a mesék világából ! :) | |||||||||||||||||
| L | E | T | É | T | T | B | Ó | R | P | A | L | M | A | ||||
| S | S | Z | E | Ü | V | E | G | H | E | G | Y | J | H | ||||
| C | H | E | R | C | E | G | O | D | L | O | B | A | A | ||||
| V | Á | R | O | S | Ö | R | T | A | A | I | A | R | N | ||||
| E | R | Ő | S | Ö | H | Ö | M | S | E | E | B | A | G | ||||
| J | O | P | O | K | I | R | Á | L | Y | L | Á | N | Y | ||||
| U | M | A | K | Ó | R | Ó | Z | S | A | M | K | Y | A | ||||
| H | O | L | Ó | V | A | R | Á | Z | S | É | K | H | A | ||||
| Á | K | O | G | Ó | L | Y | A | T | K | S | Ó | A | G | ||||
| S | O | T | S | Á | R | K | Á | N | Y | Ö | Ő | L | P | ||||
| Z | S | A | T | R | É | F | Á | S | M | E | S | E | H | ||||
A gyerekek egész ügyesen megcsinálták ezt a rejtvényt a Feneketlentónál :) én voltam :) nektek hogy sikerül ?
Ki tud többet gyűjteni? :)
SOk idő után, újra egy bejegyzés, és igérem... jövőre megváltozok..ez most a teljes érdektelenség éve volt :) de egy mese :) tanítottunk és ezt csináltam a gyerekeknek. 6 kistanító néni, 6 állomás hely meseországban, és hozzá leíráva kinek milyen feladata volt :) a Jó Tündér természetesen a tanárnő volt :)
Azt hiszem tartozok némi magyarázttal mindenkinek, vagy inkább bárkinek aki olvassa ezt az oldalt. Nem tudom miért..de valami megakadt bennem, és nem tudtam semmit sem lejegyezni. ha volt egy épp és nagoyn jól megfoglamazott gondolotam, akkor sem tudtam úgy papírra vetni, ahogyan a fejemben hangzott.
majd jött a tavasz. jól van na ..van ez igy. a szép napsütés, a hideg szellő, amikor előbújnak a párok, az egyre több tűzriadó. szóval van mit meséljek. és az áhitat írásom is előrébb haladt és majd azt is közzé teszem. hihetetlen mik vannak, vagy éppen nincsenek. a szerelmi életem. nos azt hiszem a multságos kifejzés a legjobb, a szerdai bulik sérültek :D vagy inkább sérülések, és sok homályos kép emlékét tükrözik :) nah jó túlzok, de a végletegik írni szépen.
lassan minden helyre áll. lassan minden körvonalazódik, és tisztázódik bennem, mi a fontos, mit kellene fontosabban műveljek, és azt hiszem rá kell lépnem a "felnővés" rögös útjára. ami - mint a pokol is- jó szándékkal van kikövezve.
azt hiszem, most ennyit az elmélkedések mezejéről. és igérem... folyt. köv ;)
Néha csak lassan megyek a folyóson és nézem a többieket. Nézem azokat akikkel egy levegőt szívok nap mint nap. Akiknek hasonló a búja baja mint nekem. Furcsa de talán valahol mindenkinek hasonló itt. Fel- fel kapom a fejemet amikor köszönni kell valakinek. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert elég sok embert ismerek itt az intézményben. El sem gondolná az ember, hogy az 5 méter nagy belmagasságban milyen sok ismerős arc rohan a termek – a dohányzó – és a Büfé között. Harcolva az idővel, hogy mindenre legyen egy kis ideje, hiszen még is csak emberek ők is. Néha lógnak és tűzriadót szerveznek, csak azért hogy a kis csapat együtt maradjon. Hogy legyenek közös emlékeik. Legyen mire vissza emlékezni akkor, amikor már lehiányozták a bűvös „3”-ast
És van egy hely, ami mindig mosolyogva fogad. Mindig találok ott valakit, akihez lehet szólni, vagy jegyzetet kuncsorogni.
Oh, drága iroda…mi lesz velem ha te nem lesz már. Ki lesz, ha nem tartod majd össze azokat akik most rengeteget jelentenek nekem…
Néha már elfoglalják…néha betolakodnak és nem akarják észre venni : az a MI helyünk -„a mi irodánk” .
És lám a feltörekvő nemzedék milyen bátor. Egyre többen jönnek oda és lassan igen…minket túrnak ki.
Mások veszik át megszokott helyünket a 301-ben, a 222-esben. Nem mi állunk kígyózó sorban a pszichológia vagy a matek tankész előtt, lesve a nem sikerült Zh-áink még is sikeres jegyét.
Túl vagyok a felén…el kellett telnie 2 évnek, hogy rájöjjek megszerettem ezt a helyet. Megszerettem a hideg „irodát”, az instabil neptun rendszert, a világ legaranyosabb T O.-s nénijét ; Nelli nénit, és hogy mennyi minden van amit megszerettem…a kávé, a közt, habár kávéért nem kapok.
És igen ki ne hagyjam drága tanáraimat, akik „felemeltek” , elindítottak az úton ahol hatalmasokat esek és bukdácsolok. De jól tudjuk a csecsemőnek is idő kell, hogy megérezze, hol is van az a bizonyos súly pont. Hogy is kell a lábat egymás után pakolni, hogy utána ne sírjon a baba.
Most az én kedvemért, mindenki tegye szívét a kezére….nem azt a másikat szóval szíved a kezeden, és mond ki nyugodtan…utálom a Tanítóképzőt. Kilehet ezt mondani úgy, ne jussanak eszedbe a saját pillanataid, érzéseid, és mind az a jó melyet ez a nagy almamáter adott neked .
Mostanában sokszor mondom : „ egyszer vagy fiatal” – és talán valahol pont ez az érzés ébresztett rá arra, h nem szabad úgy élnünk mint egy csigabiga. Aki csak a saját dolgaival foglalkozik,és igazából nem is tudja mi történik körülött. Tessék rácsodálkozni a világra, az országunkra, kicsiny Debrecenünk, az iskolánkra és azokra az emberekre, akik mellett nap mint nap elmegyünk úgy a folyóson, hogy csak egy „hello, szia” szalad ki a szánkon. Bezzeg ha valami nekünk nem tetsző dolog történik, már is előbb dicsért almamáterünk van a porig alázva. De valahol szerintem megszokta. Valahol tudnia kell, ezek csak indulatból hagyják el Zádor által karban tartott csengő bongó hangszálainkat, és tényleg nem gondoljuk komolyan.
Szeretek megállni, és nézni titeket. Nézni ahogy mosolyogtok, és valahol boldogok vagytok. Nézni a gondjaitokat és legyinteni rá : nekem sokkal jobb van ! Még is ha a gondjaimra is gondolok, eltörpülnek, mikor körülöttem vagytok. Mikor meghallgattok és figyeltek rám, mert érzem : „Ide tartozni jó!”
Hol volt, hol nem volt, a való világ rengetegében élt egy újság. Maga sem tudta már, hogyan és miként érkezett az emberek közé, de azt tudta, nem becsülik őt. Igazságtalannak érezte, hogy felhasználják olyan dologra, amelyeket ő igazán nem is szeretne. Felkerekedet hát a nagyvilágba, hogy megtalálja igazi valóját. Megpróbált nyitott szemmel járni országról- országra. Minden országban tapasztalt igazmondást, valósághű sajtószabadságot, korrupciót, álszenteskedést, és hazugságot. Hosszú útján úgy gondolta megpihen, és leült a Kárpát- medence szélére. Még gondolataiban sem meredt el, már is megcsapta a fülét valami furcsa zaj. Azt hitte rosszul halja a kicsiny Magyarországból kiszűrődő káromkodásokat. Nem hagyta nyugodni a gondolat, így hát felkerekedet’ hogy saját betűin keresztül tapasztalja meg a magyar virtust.
Budapest főterén találta hirtelen magát. Sötét és zavaros éjszaka volt, még is mindent látott. Rendőri és rendőr elleni brutalitást, káromkodásokat és káromlásokat, szívből jövő igaz mondatokat, hazugságot ismételő jelmondatokat. Megpróbált menekülni a gumilövedékek elől, hiszen kivenne meg egy őszinte újságot lyukacsosan? Épp lappal éppen, hogy megúszta. A főtér széléről nézte tovább mind azt, amit alig akart papírra vetni. Egy ifjú újságíró jegyzetelt mellette szorgosan, majd nyújt mobiltelefonjáért és talán a szerkesztőségét, hívta. Kedves hangján mutatkozott be: Igazmondó János, majd lelkesen mesélte a valóságot, ami kint zajlik, majd egy kis dilemmázás után, de fiatalosan rá kérdezett : Megírhatom a valóságot? – szólt félve a kérdés. A következő pillanatban zsebébe csúsztatja telefonját, és kitépi a jegyzet első lapját. A lapot mintha a sors fújta volna a lelkiismeretes újságunk lábjegyzete elé. Margóival utána nyúlt, és elkezdte olvasni. Békés tüntetés, egy csoport verődik a tömeghez, és hirtelen utcai háború tőr ki. Gumilövedék, vízágyú, kormány váltás azonnali követelése… - a többi pont olvashatatlan. Mire szétnézett újságunk, a cetli tulajdonosa már nem volt a közelében. Néhány óra múlva, egy kirakat előtt sétált el az újságunk amikor is meglátta magát. Hatalmas betűkkel olvasta a vezért cikk címét, és meglátta az ifjú újságíró nevét. Bizakodva olvasta magát végig, és csalódott. Semmit sem úgy irt le, ahogyan igazán történt. Minden részlet kicsit ferde. Egyszer erre, máskor arra. Az élőfejen összegyűlt könnyek eláztatták a vezércikket.
Az a gondolkodás, amit tegnap este nem tudott elkezdeni újságunk, most érezte megkell történnie. Visszaült a Kárpát- medence szélére, és csóváló fejjel ült érthetetlenül kis országunk előtt. „Oly békés, és nyugodt innen felülről, lent még is más történik. A világnak tudnia kellene az igazságot! Vajon, mért teszik ezt velem az emberek? Mi hasznuk van abból, ha embertársaikat rajtam keresztül vezetik férre?! Nem gondolnak rám! Én az igazságot akarok, fekete- fehéren megírni, hiszen az a legolcsóbb és a legtisztább. Nem akarok hazugságot, és igazságtalan cenzúrát. Nem is értik mi az én feladatom igazán. Tényleg mi is az én feladatom?”- gondolkozott el mélyen. Eszébe jutottak azok a szavak, amiket olyan emberek mondtak akik szépet, igazat és jót írtak egész életük folyamán, és lassan benne is megfogalmazódott :
Úgy látni mindent ahogy valósan történt, és azt átadni másokat. Nem hozzá és eltenni, vagy megváltoztatni benne az információt, szubjektív közlés. El kell a magyar népnek! Nem káromkodástól kell zengenie a Kossuth térnek, hanem felnőtt ember módjára megbeszélni, és tudatni a hétköznap emberével. Nem 80 éves titkosítás után, hanem ott helyben azonban. Helyet adni a fiataloknak, és engedni hadd próbálgassák tollaikat : a tiszta és igaz, magyar sajtóban. Úgy gondolom, így’ mi is boldogan élhetünk, igazmondó, friss pálya kezdőként, amíg meg nem halunk.
/gyakorlati újságírás óránk egyik aranyos kis sztorija :) /
A lehető legnehezebb dolog megbirkózni vele, elfogadni mind azt amit magával ragad a halál. Olyasmi mint egy fekete lyuk. Semmit sem add, de szinte mindent visz. Elveszi a testet, és a lelket de az emlékeket örökre meghagyja a való életben maradottaknak. Mikor szeretteinket veszítjük el mindig jönnek azok a kérdések, amiket az ember tudat alatt tesz fel a nagybetűs életnek. Miért őt? Miért most? Jób könyvében kaphatunk rá igazán választ: „Az Úr adta, az Úr vette el.” – magam is sokszor hallom ezeket a szavakat. Megpróbáltam elvonatkoztatni családi hátteremtől, de valahogy még sem tudok. Úgy neveltek a szüleim, hogy a halált el kell fogadni. Megmagyarázni orvosi szavak nélkül igazán senki sem tudná, és lehet nem is kell. Mindenkiben felidéz egy kedves hozzátartozót, vagy csak egy kellemetlen emléket. Bennem egy gyerekes magyarázat jelenik meg mindig. Egy kedves barátomnak hallt meg hosszú évekkel ezelőtt a nagymamája. A tragikus hír közlésénél, én is ott voltam. Leültünk és beszélgetni kezdtünk az élet általános dolgairól. Ennek ellenére, óhatatlanul is a nagymamája lett beszélgetésünk fő alanya. Órák multán a fiatal ember összetört, és mint minden ember ebben a helyzetben az élethez szegezte fájdalmas kérdéseit. Oly tehetetlennek éreztem magamat, hogy nem nyújthatok számára vigaszt, csak is emberi támaszt. A gyermekes magyarázat pedig ekkor született meg. Letérdeltem elé, és letöröltem könnyeit. Minden bátorságomat összeszedve rámosolyogtam, majd így próbáltam vigasztalni:
- Tudod, fent a mennyben a nagymamádnak nagyon jó helye van. Isten magához hívta mert szüksége van még egy jó nagymamára. Nagyon sok gyermek hall meg fiatalon. Ezért Istennek szüksége van még egy olyan jó nagymamára mint amilyen a tiéd volt. Vigyázni kell rájuk addig az óráig amíg újra együtt lehetnek a családjukkal .- könnyek szöktek az előttem megtört fiatal ember szemébe. Arcomról eltűnt a mosoly, és valami miatt átült az övére. Azokban a pillanatokban magam sem tudtam milyen történetet találok ki a nemes cél érdekében. Mint tudjuk a történelem megismétli önmagát. Hasonló helyzetbe kerültem rá néhány évre. A barátságunk megromlott, és akkor már nem nagyon beszéltünk. Nagymamám temetésére nagyon sok ember jött el, és a kisebb fajta tömeget átlátni nem igazán lehet. Már a sírnál álltunk, mikor próbáltam magamat még tartani ; de szív érez és fáj. Könnyek szöktek szemembe és csordultak végig jéghideg arcomon. Majd valaki mögém lépett, átölelt és a gyerekes történetet súgta a fülembe. – Emlékszel? Te mondtad nekem évekkel ezelőtt. A te nagymamád is már ott van fent, és vigyázz rád ahogyan a többi gyermekre. Megfordultam, és ott ált előttem magabiztosan mosolyogva a barátom. Nem látott előtte sírni, és hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról. Amit évekkel előtte mosolyt lelopott az arcomon, most kaptam vissza.
Az emlékezetnél nincs kedvesebb és őszintébb dolog amit szeretteinkről megtarthatunk. Nem kell rendezgetni, sorba tenni. A szemünket kell lehunynunk, rágondolnunk és már is előttünk van. Olyan emlék amit bárhova magunkkal vihetünk, és bármikor megnézhetünk. Egy olyan gondolattal szeretném zárni amit lehet már sokan megfogalmazta előttem, de bátorkodnék újra megtenni. Nem az embert nehéz feledni, akit elveszítettünk, hanem az utána hagyott űrt nehéz betölteni az emlékekkel.
/tavaly kellett irnunk gyakorlati újságíráskor a halálról...én ezt követtem el /
Emlékszem arra, amikor a különböző szuper marketeket jártuk a kollégiumi dolgokhoz. Eddig otthon laktam, szüleim oltalmazó szárnyai alatt, mondhatni olyan nemes és tizta burokban, amire nem sok embernek van lehetősge ezen a világon. Mindenből megprobáltuk a legjobbat megvenni és mindenből előre felkészülni...de hát lehet? ugyan :) A beköltözés is megtörtént. minden még számomra is ismeretlen, még is hozzám tartó tárgy megtalálta idéglenesen de méltó helyét. Amikor elösször mentem le a Kollégiumunk Kávéházába, és kértem éltem debreceni első doboz cigerettáját, úgy gondoltam kávé dukál hozzá. azt hiszem a kávés karrierem innen indult, az utólagos helyemre mentem, leültem és egy MagyarNemzet hevert az asztalon.
Gözölgő kávémba beleborítottam a 3 cukromat, és ahogy a nagyok a filmekben ; elegánsan elővettem és meggyújtottam cigerettám. Furcsamód azt hittem mindenki engem fog nézni, engem mint az újoncot, a magabiztos idegent. Pechemre senki sem volt a pultoson kivűl a kávézóban. Így senki nem láthatta azt a félelmet, és a hely keresést a szememben, azt a bizonytalanságot titkon a mozdulataimban. Félve bár, de még is lesz ami lesz alapon próbáltam az élvezeteket halmozni, és átnyúltam a MagyarNemzetért... legyek őszinte hamár az álmaimról beszélek, nem sűrűn olvastam addig. Miután átnyálaztam, és jobbnál jobb irásokat olvastam, szebnél szebb szófordualtokat hallottam fülemben csengedi valamit elhatároztam.
Szinte láttam magamat egy őszi reggelen. Korán felkelek, felveszem szövet kabátomat, hosszú sálamat léhán tekerem nyakam köré. Kilépek a kollégiumból és már is belekap kabátomba a szél..a sálammal úgy játszik a Szél Úrfi mintha örök bartáság fűzné táncukat össze. A "kedvenc" újságárusomnál megveszem, a még éppen hogy meleg, és frissen nyomott MagyarNemzetet, meg veszem a kávémat ; és ahogy igen a rohanó újságírok teszik, egy kávé és egy cigi alatt átolvasom az újságot. Miután átestem a rituálén? mehet a reggel, és kezdődhet a tanítás...hogy egyszer én is szép reggelt okozzak azoknak a fiataloknak, akik az jságárusnál kezdenek.
Hogy ehelyett mi történt? :) alig lehet kirobbantani az ágyból, a szövetkabát helyett műszálas van. a sálamhoz ragaszkodom, és a nyakamköré burkorom minden pici apró részletét. idejét se tudom mikor fogtam a kezembe utoljára Nemzetet, hogy online mennyiszer rákeresek gugliban ;) soha nem tudom megjegyezni a címét ... a kávé pedig az automata szolgáltatja.
És igen...szerettem volna olyan életet élni,ahogyan a filmekben meg van rendezve. ahogy a nagyok mesélté...úgy szerettem volna.... reggelente én is egy kicsit "nagy" lenni.
/életrajzi bejegyzés :) lol /
Állandóan mozgásban van, pedig asztalán rend van. Minden lap tudja hol a helye. Ha csak lepillant lássa éppen honnan tudd 1 új információt felszedni, és még 10 percet beszélni róla.
Azt hinné az ember milyen jó lesz valaki nagytól tanulni, pedig dehogy. Mint a mese régen. jó nem panaszkodom. Nincs dolgunk, tesztet irunk, elmaradunk, elenged. De szívesebben tanulnék tőle valamit, mit azt beszélni az újságok mennyi példányszámban jelennek meg. Huh...váltunk! www.haon.hu minő meglepetés :)
izeg,mozog, mindig tesz valamit. A kezével nem tudd mit tenni. Mindene viszket,és gesztikulál megállás nélkül. A szemüvege vége már csorog a nyáltol, de még is talál rajta helyet, ahol még ne járt. Szemüveges, de alapjában véve még sem hordja. Csak amikor olvas, amugy felette néz és tekinget a jövő generációára. Végig néz a csoporton akinek a felét még névről sem tudná megnevezni, és rá kell jönnöm: én sem tudnám megnevezni a felét. Még is tudom azt van-e valakijük jelen pillanatban, vagy hogy howa járnak és mikor bulizni. De semmi más bensőbségesebb dolgot nem.
Úgy érzem hálásnak kellene lennem, hogy a TK-ra járhatok. Mennyi mindenünk van, ésmilyen szerencsések vagyunk hogy ennyi helyen kipróbálhatjuk magunkat ( www.licium.hu) Azt elfelejtik, hogy nehéz bekerülni? Hogy átírják a cikkeinket? Hogy azt hiszik, aki szívvel lélekkel csinálja az kilehet használni és mindenre rávenni?
Gondoltaimban most is csapongok! Ó... ha itt lenne a fél karom - a mobiltelefonom- megnyugodhatnék, vagy kétségbe eshetnék, hogy hány eprc van még. és lám a rászorulás. Megkérdeztem...16 perc és nem tartunk szünetet..2 órát egyben...dögunalmasan :(
Igazából nem tudom howa tenni az órát. Biztos lehetne élvezni, és áhitattal filgyelni a nemes felmenőnk minden mozdulatát. Még sem vissz rá a lélek,hogy nem füzetembe irjam gondolataimat, hogy ne tervezzem be a szabad időm, és ne azon járjon az eszem, hogy mi lehet ....vele...
/feljegyzés specializációról :)/
Hiszitek vagy sem, Murphy él és virul. Komolyan mondom, néha elgodnolkozok rajta, hogy Istennek igen is van humor érzéke. A reggelt még csak csak megúsztuk ellenör bácsi nélkül, és lassan vége is lett majdnem a napunknak, csak hát a bérlet. Oh...az az áldott bérlet, ami nélkül törvénytelen villamos használó lennék itt a Civis városban. Felkerekedtünk 3an és ne kivágtunk a villamos megállónak. Mit sem sejtve száltunk fel -persze közel az ajtókhoz, hát ha jönnek az ellenörők és gyorsan eltudunk majd menekülni. AZ utolsó szeretném mondani az utolsó megállóban álltunk, és már lassan az ajtók is záródtak, amikor viccesen megjegyetük, de jó hogy eddig még nem.... és akkor vmi ismerős alak tünt fel elöl és hátul a villamosban. elindultunk az ajtók felé, de hiába...sajnos már bezárultak, néhány lépéssel táncoltunk vissza a "helyünkre" és vártuk angyali arccal, a gonosz ellenör bácsikat. és nem be értek középre? 2500 helyszini birság??? normálisak ezek? azért mert most megyek venni bérletet? normálisak? hát úgy tünik tényleg komolyan gondolták. és megtették... kifizettük...nem tudtunk mást tenni. majd szépen leszáltunk a villamosról, és vettünk magukak 1et. direkt elöttük irtuk rá a számot, és azzal a villamossal fáradtunk át a város másik végébe, amire felszáltak a piros karszalagosok. mikor hozzánk értek, és mi mosolyogva mutattuk most már van, akkor csak annyit mondtak: ügyesek vagytok lányok! hát köszi...kár h nem vártad meg :(
igy hát megesett hogy nevettem én... mert miért is ne..keserű ember az aki, a saját maga hülyeségén nem tudd nevetni. túlélem mert fiatal vagyok, ilyennek is kell töténnie, mert mit fogok mad elmesélni a gyerekeimnek :D
és az életi humorérzék? és murphy? :D
egy hatalmas mosoly a világnak :) és Isten áldja az Internetet, hogy ezt elmondhattam :)
Hányszor megfogalmazódik az emberben ez a feltevés, még ha nem is ebben a formában de minden bizonnyal hasonló lelkülettel : " többé nem teszem meg" "nem követem el még egyszer ugyan azt a hibát" hány és hány ezhez hasonló ember felkiáltást hallott már a világ. és ahogy a társadalmunk rohamosan fejlődik, és egyre többször kerülünk majd baj és probléma közelébe, úgy fognak ezek e kijelentések egyre gyakrabban fognak majd hallatszódni.
Filozófiát tanulunk igy 3ad éven. Azt mondta a tanárnőnk ez a legszebb évünk, csak ezért már megfogja érni, hogy ide jöttünk tanulni. pedig ha tudná, h a ma fiataljai egyre többször gondolkoznak el az élet nagy dolgain...és egyre többször kell rájönniük arra...ez nem az amit ők szeretnének. mindenki kicsit jobbat, kicsit szebbet, kicsit kisebbet vagy éppen nagyobbat. mindig elégedetlenek vagyunk. soha nem jó az éppen aktuális "jó". mindig szeretnék jobbat, és mi lesz a vége? csak annyi h elrontjuk...és csak rosszabb lesz.
Én is valahogy igy tettem. túl szép és túl jó volt Andrissal...nevezzük nevén a problémát...hát persze h farokkal rendelkezik. Jó volt vele minden. aranyos volt - a maga módján-, törödött velem - a maga módjná- talán még meg is értett, és vigyázott, és érdekelte az életem is...- persze mindig csak a maga módján. a szakadásunk pillanat pont 1 hete esedékes...van ez igy... este történt az eszme futattás és a végleges nem kimondása. elég volt...túl sok volt..vagy pont kevés...majd 500km távolságából nehéz ilyet megállaítani. olyanok vagyunk mi emberek mint egy nehéz pázli. látjuk a darabokat, és hogy mi howa fog majd kapslodni, de rá kell jönnünk, még sem oda illik. lehet hozzánk passzol...de azok a tervek, és építő elemek amiket rajta keresztül szeretnénk majd megkapni -család, gyerek, ház, kutya , kocsi- szóval ha a párunkkal nem megy a dolog, és nem mi vagyunk az okok, akkor nincs mit tenni....mennie kell!
annyiszor megfogadtam, hogy türelmes leszek! hogy nem fogok elpirulni, a " de szép szemed van" kifejezésnél, és nem fogok sokmindnet engedni. és lám...1 este alatt megint ellettem csábítva egy nagoyn szép balatoni este alkalmával...és mi lett bőle? két összetört szív 500 km távolságban, egymásért zokog, és lassan talán a fiúsabbik megérti, nincs értelme várni 1 lányra az ország másik végén. miatta oda menni suliba, meg megkérni a kezét 2 hónap után, és emellett tegyük hozzá mit kaptam? anyai lebaszást mind a2 oldalról, egy kedves "reggel hugom, este dugom" csajt az exemen keresztül, és még mi mást is? sérüléseket, fájdalmat, átsírt éjszakákat, egy törölközőt, és egy nagyon hülyén Hápogó kacsát.
eltünt a varázs...az a rózsaszín felhő. itt vagyok a civis városban és jól érzem magam a barátaimmal.azt csinálom amit szeretek, lógok az órákról, probálok minnél okosabnak tűnni. és megprobálok megtenni mindnet h mindenki kedveljen. szóval 1 játék...némi neműleg nevezhetnénk színjátéknak is, ahogy az emberek álarc mögé bújnak, és képmutatókká válnak. ilyen az élet ha tetszik, ha nem. ez egy ilyen szakma! mindneki más... és talán így van jól!
