Az élet játéka

Néha csak lassan megyek a folyóson és nézem a többieket. Nézem azokat akikkel egy levegőt szívok nap mint nap. Akiknek hasonló a  búja baja mint nekem. Furcsa de talán valahol mindenkinek hasonló itt. Fel- fel kapom a fejemet amikor köszönni kell valakinek. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert elég sok embert ismerek itt az intézményben. El sem gondolná az ember, hogy az 5 méter nagy belmagasságban milyen sok ismerős arc rohan a termek – a dohányzó – és a Büfé között. Harcolva az idővel, hogy mindenre legyen egy kis ideje, hiszen még is csak emberek ők is. Néha lógnak és tűzriadót szerveznek, csak azért hogy a kis csapat együtt maradjon. Hogy legyenek közös emlékeik. Legyen mire vissza emlékezni akkor, amikor már lehiányozták a bűvös „3”-ast 
És van egy hely, ami mindig mosolyogva fogad. Mindig találok ott valakit, akihez lehet szólni, vagy jegyzetet kuncsorogni.
Oh, drága iroda…mi lesz velem ha te nem lesz már. Ki lesz, ha nem tartod majd össze azokat akik most rengeteget jelentenek nekem…
Néha már elfoglalják…néha betolakodnak és nem akarják észre venni : az a MI helyünk -„a mi irodánk” .
És lám a feltörekvő nemzedék milyen bátor. Egyre többen jönnek oda és lassan igen…minket túrnak ki.
Mások veszik át megszokott helyünket a 301-ben, a 222-esben. Nem mi állunk kígyózó sorban a pszichológia vagy a matek tankész előtt, lesve a nem sikerült Zh-áink még is sikeres jegyét.
Túl vagyok a felén…el kellett telnie 2 évnek, hogy rájöjjek megszerettem ezt a helyet. Megszerettem a hideg „irodát”, az instabil neptun rendszert, a világ legaranyosabb T O.-s nénijét ; Nelli nénit, és hogy mennyi minden van amit megszerettem…a kávé, a közt, habár kávéért nem kapok.
És igen ki ne hagyjam drága tanáraimat, akik „felemeltek” , elindítottak az úton ahol hatalmasokat esek és bukdácsolok. De jól tudjuk a csecsemőnek is idő kell, hogy megérezze, hol is van az a bizonyos súly pont. Hogy is kell a lábat egymás után pakolni, hogy utána ne sírjon a baba.
Most az én kedvemért, mindenki tegye szívét a kezére….nem azt a másikat  szóval szíved a kezeden, és mond ki nyugodtan…utálom a Tanítóképzőt. Kilehet ezt mondani úgy, ne jussanak eszedbe a saját pillanataid, érzéseid, és mind az a jó melyet ez a nagy almamáter adott neked .
Mostanában sokszor mondom : „ egyszer vagy fiatal” – és talán valahol pont ez az érzés ébresztett rá arra, h nem szabad úgy élnünk mint egy csigabiga. Aki csak a saját dolgaival foglalkozik,és igazából nem is tudja mi történik körülött. Tessék rácsodálkozni a világra, az országunkra, kicsiny Debrecenünk, az iskolánkra és azokra az emberekre, akik mellett nap mint nap elmegyünk úgy a folyóson, hogy csak  egy „hello, szia” szalad ki a szánkon. Bezzeg ha valami nekünk nem tetsző dolog történik, már is előbb dicsért almamáterünk van a porig alázva.  De valahol szerintem megszokta. Valahol tudnia kell, ezek csak indulatból hagyják el Zádor által karban tartott csengő bongó hangszálainkat, és tényleg nem gondoljuk komolyan.
Szeretek megállni, és nézni titeket. Nézni ahogy mosolyogtok, és valahol boldogok vagytok. Nézni a gondjaitokat és legyinteni rá : nekem sokkal jobb van ! Még is ha a gondjaimra is gondolok, eltörpülnek, mikor körülöttem vagytok. Mikor meghallgattok és figyeltek rám, mert érzem : „Ide tartozni jó!”