A lehető legnehezebb dolog megbirkózni vele, elfogadni mind azt amit magával ragad a halál. Olyasmi mint egy fekete lyuk. Semmit sem add, de szinte mindent visz. Elveszi a testet, és a lelket de az emlékeket  örökre meghagyja a való életben maradottaknak. Mikor szeretteinket   veszítjük el mindig jönnek azok a kérdések, amiket az ember tudat alatt tesz fel a nagybetűs életnek. Miért őt? Miért most?  Jób könyvében kaphatunk rá igazán választ: „Az Úr adta, az Úr vette el.” – magam is sokszor hallom ezeket a szavakat. Megpróbáltam elvonatkoztatni családi hátteremtől, de valahogy még sem tudok. Úgy neveltek a szüleim, hogy a halált el kell fogadni. Megmagyarázni orvosi szavak nélkül igazán senki sem tudná, és lehet nem is kell. Mindenkiben felidéz egy kedves hozzátartozót, vagy csak egy kellemetlen emléket. Bennem egy gyerekes magyarázat jelenik meg mindig. Egy kedves barátomnak hallt meg hosszú évekkel ezelőtt a nagymamája. A tragikus hír közlésénél, én is ott voltam. Leültünk és beszélgetni kezdtünk az élet általános dolgairól. Ennek ellenére, óhatatlanul is a nagymamája lett beszélgetésünk fő alanya. Órák multán a fiatal ember összetört, és mint minden ember ebben a helyzetben az élethez szegezte fájdalmas kérdéseit. Oly tehetetlennek éreztem magamat, hogy nem nyújthatok számára vigaszt, csak is emberi támaszt. A gyermekes magyarázat pedig ekkor született meg. Letérdeltem elé, és letöröltem könnyeit. Minden bátorságomat összeszedve rámosolyogtam, majd így próbáltam vigasztalni:

- Tudod, fent a mennyben a nagymamádnak nagyon jó helye van. Isten magához hívta mert szüksége van még egy jó nagymamára. Nagyon sok gyermek hall meg fiatalon. Ezért Istennek szüksége van még egy olyan jó nagymamára mint amilyen a  tiéd volt. Vigyázni kell rájuk addig az óráig amíg újra együtt lehetnek a családjukkal .- könnyek szöktek az előttem megtört fiatal ember szemébe. Arcomról eltűnt a mosoly, és valami miatt átült az övére. Azokban a pillanatokban magam sem tudtam milyen történetet találok ki a nemes cél érdekében. Mint tudjuk a történelem megismétli önmagát. Hasonló helyzetbe kerültem rá néhány évre. A barátságunk megromlott, és akkor már nem nagyon beszéltünk. Nagymamám temetésére nagyon sok ember jött el, és a kisebb fajta tömeget átlátni nem igazán lehet. Már a sírnál álltunk, mikor próbáltam magamat még tartani ; de szív érez és fáj. Könnyek szöktek szemembe és csordultak végig jéghideg arcomon. Majd valaki mögém lépett, átölelt és a gyerekes történetet súgta a fülembe. – Emlékszel? Te mondtad nekem évekkel ezelőtt. A te nagymamád is már ott van fent, és vigyázz rád ahogyan a többi gyermekre. Megfordultam, és ott ált előttem magabiztosan mosolyogva a barátom. Nem látott előtte sírni, és hirtelen eltűnt a  mosoly az arcáról. Amit évekkel előtte mosolyt lelopott az arcomon, most kaptam vissza.

Az emlékezetnél nincs kedvesebb és őszintébb dolog amit szeretteinkről megtarthatunk. Nem kell rendezgetni, sorba tenni. A szemünket kell lehunynunk, rágondolnunk és már is előttünk van. Olyan emlék amit bárhova magunkkal vihetünk, és bármikor megnézhetünk. Egy olyan gondolattal szeretném zárni amit lehet már sokan megfogalmazta előttem, de bátorkodnék újra megtenni. Nem az embert nehéz feledni, akit elveszítettünk, hanem az utána hagyott űrt nehéz betölteni az emlékekkel.

/tavaly kellett irnunk gyakorlati újságíráskor a halálról...én ezt követtem el /