Az élet játéka

Hol volt, hol nem volt, a való világ rengetegében élt egy újság. Maga sem tudta már, hogyan és miként érkezett az emberek közé, de azt tudta, nem becsülik őt. Igazságtalannak érezte, hogy felhasználják olyan dologra, amelyeket ő igazán nem is szeretne. Felkerekedet hát a nagyvilágba, hogy megtalálja igazi valóját. Megpróbált nyitott szemmel járni országról- országra. Minden országban tapasztalt igazmondást, valósághű sajtószabadságot, korrupciót, álszenteskedést, és hazugságot. Hosszú útján úgy gondolta megpihen, és leült a Kárpát- medence szélére. Még gondolataiban sem meredt el, már is megcsapta a fülét valami furcsa zaj. Azt hitte rosszul halja a kicsiny Magyarországból kiszűrődő káromkodásokat. Nem hagyta nyugodni a gondolat, így hát felkerekedet’ hogy saját betűin keresztül tapasztalja meg a magyar virtust.

Budapest főterén találta hirtelen magát. Sötét és zavaros éjszaka volt, még is mindent látott. Rendőri és rendőr elleni brutalitást, káromkodásokat és káromlásokat, szívből jövő igaz mondatokat, hazugságot ismételő jelmondatokat. Megpróbált menekülni a gumilövedékek elől, hiszen kivenne meg egy őszinte újságot lyukacsosan? Épp lappal éppen, hogy megúszta. A főtér széléről nézte tovább mind azt, amit alig akart papírra vetni. Egy ifjú újságíró jegyzetelt mellette szorgosan, majd nyújt mobiltelefonjáért és talán a szerkesztőségét, hívta. Kedves hangján mutatkozott be: Igazmondó János, majd  lelkesen mesélte a valóságot, ami kint zajlik, majd egy kis dilemmázás után, de fiatalosan rá kérdezett : Megírhatom a valóságot? – szólt félve a kérdés. A következő pillanatban zsebébe csúsztatja telefonját, és kitépi a jegyzet első lapját. A lapot mintha a sors fújta volna a lelkiismeretes újságunk lábjegyzete elé. Margóival utána nyúlt, és elkezdte olvasni. Békés tüntetés, egy csoport verődik a tömeghez, és hirtelen utcai háború tőr ki. Gumilövedék, vízágyú, kormány váltás azonnali követelése… - a többi pont olvashatatlan. Mire szétnézett újságunk, a cetli tulajdonosa már nem volt a közelében.  Néhány óra múlva, egy kirakat előtt sétált el az újságunk amikor is meglátta magát. Hatalmas betűkkel olvasta a vezért cikk címét, és meglátta az ifjú újságíró nevét. Bizakodva olvasta magát végig, és csalódott. Semmit sem úgy irt le, ahogyan igazán történt. Minden részlet kicsit ferde. Egyszer erre, máskor arra. Az élőfejen összegyűlt könnyek eláztatták a vezércikket.

Az a gondolkodás, amit tegnap este nem tudott elkezdeni újságunk, most érezte megkell történnie. Visszaült a Kárpát- medence szélére, és csóváló fejjel ült érthetetlenül kis országunk előtt. „Oly békés, és nyugodt innen felülről, lent még is más történik. A világnak tudnia kellene az igazságot! Vajon, mért teszik ezt velem az emberek? Mi hasznuk van abból, ha embertársaikat rajtam keresztül vezetik férre?! Nem gondolnak rám! Én az igazságot akarok, fekete- fehéren megírni, hiszen az a legolcsóbb és a legtisztább. Nem akarok hazugságot, és igazságtalan cenzúrát. Nem is értik mi az én feladatom igazán. Tényleg mi is az én feladatom?”- gondolkozott el mélyen. Eszébe jutottak azok a szavak, amiket olyan emberek mondtak akik szépet, igazat és jót írtak egész életük folyamán, és lassan benne is megfogalmazódott :   

Úgy látni mindent ahogy valósan történt, és azt átadni másokat. Nem hozzá és eltenni, vagy megváltoztatni benne az információt, szubjektív közlés. El kell a magyar népnek! Nem káromkodástól kell zengenie a Kossuth térnek, hanem felnőtt ember módjára megbeszélni, és tudatni a hétköznap emberével. Nem 80 éves titkosítás után, hanem ott helyben azonban. Helyet adni a fiataloknak, és engedni hadd próbálgassák tollaikat : a tiszta és igaz, magyar sajtóban. Úgy gondolom, így’ mi is boldogan élhetünk, igazmondó,  friss  pálya kezdőként, amíg meg nem halunk.

/gyakorlati újságírás óránk egyik aranyos kis sztorija :) /